Rúgjatok be, szakadatlanul. Minden ebben van: ez az egyetlen kérdés. - Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri és a föld felé görnyeszt: be kell rúgnotok, szüntelenül. Csakhogy mivel? Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik. De rúgjatok be. És ha néha, egy palota lépcsein, egy árok zöld füvén, szobátok komor magányában felébredtek, mikor már csökkent vagy eltűnt a mámor, kérdezzétek meg a széltől, hullámtól, a csillagtól, a madártól, a toronyórától, mindattól, ami eltűnt, mindattól, ami sóhajt, mindattól, ami tovaring, mindattól, ami dalol, mindattól, ami beszél, kérdezzétek meg, hogy minek az órája van itt; és a szél, a hullám, a csillag, a madár, a toronyóra majd azt feleli nektek: - Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenül! Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik.

[Charles Baudelaire: Les Petits Poemes en Prose, 1869. Ford.: Szabó Lőrinc]

Mindennek ára van,
vagy ára lesz.
Oda kell adni,
ami van,
hogy megkaphassuk,
ami lesz.

Oda kell adni asztalunk,
oda kell adni ceruzánk,
és tudni, hogy asztaltalan
s ceruzátlan lét vár reánk.

Odaadni a takarónk,
és langyosra fűtött szobánk,
és tudni, hogy takaratlan
és párnátlan lét vár reánk.

Az is lehet, hogy az a mínusz,
a földöntuli, pluszt megér,
és minden láznál égetőbb
a csillagok termelte dér.

Papírkosárba vethetők
a szerzett tapasztalatok,
és átképzőssé változom,
ha itt hagyom, mi itt vagyok.

Mi vagyok itt egyáltalán?
és megérem-e a papírt,
amire egykor jobb kezem
még zsinórírás nélkül írt,

csak jobbra dőlve egyszerűn
mint a szélfútta fák,
ahogy diktált a tél, az ősz
vagy amit a május fujdogált,

lehet, hogy máris ott vagyok,
a határtalanban kerengő,
hol színtelenbe torkollik a szín,
és milliárd év egy esztendő.

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

[Szálkák, 1971-1972]

Bent lakik a csend. Puha. Dió a feje és pálcika a karja. Terítek neki minden
reggel, megvárom, amíg felébred. Kék. Hajnalban azt súgta, hogy ismer.
Lassan nő ki, szűk leszek hozzá és nehézkes. Mégis alakít,  belül gyúr, belül
fonja át titkos ereim. Van erőm, Ő a hasam, a fejem. Kétszer gyorsabban él,
mint engedik nekem. Otthon vagyok, ház és kapu, fészek és faág. Aki jön,
már soha nem megy. Hozzánk varrják.

[Varratok, 2014]

Isten veled, kit látok majd holnap is,
jövőre és ötven évesen, mégis Isten veled.
Ezt a lépést nem tesszük meg sosem.
Ha meghalnál, vagy Kínába költöznél,
agyamba véshetném alakodat.
Kényszerítenél, hogy egészként lássalak,
mint az elveszett dolgokat.
Szemléljük egymást naponta, aprólékosan,
míg az elválás új, teljes embert mutat.

Egyszer kérdezted, és nem tudtam válaszolni,
el tudjuk-e hagyni a mindennapi trükköket,
a név és az arc hitelesített árulását,
a valódi identitásunk? Ha még érdekel,
most megkockáztathatok egy választ.
Az emberi faj kicsi és magányos,
és ezen a köves bolygón, amit művelünk,
sosem leszünk urai az elhagyatottságnak.
A legtöbb, amit egymásért tehetünk,
hogy hagyjuk, ügyetlenségünk és balszerencsénk
érveljen egy nyers, váratlan kegyelem mellett.
Lehetnénk őszinték is. Azt mondanám,
a legszerencsésebbek, akik tudják, hogy nem különlegesek,
de csak a művészet vagy a mindennapok változása
irgalmazhat ezzel az igazsággal. És még a művészet is
csak sejteti, mi nyugtalanított egy Melville-t,
mi csitíthat egy mahleri őrjöngést, te és én
még mindig más ablakokból tekintgetünk minden reggel
a térre, ugyanabban a fehér nappali fényben.

És amikor néhanapján egymás szobájába
lépünk, elnehezülve, magabiztosan,
a küszöbhöz érve csak lézengünk kínosan,
és a látogatást mindig megbánjuk utólag.
A legdurvább tény talán, hogy csak a szeretők -
és olykor ketten a szeretők kegyelmével -
felejtik a szórványos betörések otrombaságát,
és hagyják egymást szabadon jönni-menni.
Többségünk túl hamar zárkózik éléskamrákba,
telefirkált könyvekbe, elszáradt muskátliba,
az olcsó horoszkópokba, soha el nem küldött levelekbe.
Az ajtó kinyílik talán, de a szoba megváltozott:
nem az a szoba, ahonnan szemlélődünk éjjel-nappal.

Későn virágzó bölcsességet kíván a felismerés,
hogy akiket csalhatatlannak ismertünk,
épp olyan tragikomikus csetlő-botlók, mint mi magunk.
A tudás óvatosságot nemz. Lábujjhegyen járunk,
többet követelve, mint amennyit viszonozni tudnánk.
Végül kétélű felfedezés kerít minket kézre;
az emberi cselekedettől válunk majd valóra,
és akkor talán megismerhetjük egymást.

Hadd menjünk vissza a tökéletlenség iskolájába.
Nem kergetjük tovább Platón szellemét,
az egytől egyig hibátlan gyümölcsök kertjét,
meg kell tagadnunk a végső, tiszta eget,
és sétálnunk egyet másféle időkben.
A legsavanyúbb alma fintora,
hogy intenzív a tökéletlenség szaga.
Lehet, hogy nem kéne zsebeinkből az utolsó
morzsát, makacs pihét is kiforgatnunk,
de minden, amit elmondhatunk magunkról,
abban benne rejlik az elszigeteltség kudarca -
ha nem is a miénk, mindenesetre valakié.

Úgyhogy búcsút mondani jöttem,
ez az én kis szertartásom,
ez a hátrálás, egy utolsó pillantásért.
Talán azt mondod majd, nem kell nekünk ceremónia,
mert ismerjük egymást, hasadás és hasadék,
mint két szabálytalan kő, ami összeillik.
Mégis a búcsú ez, mert centiméterenként élünk,
és csak elvétve pillantjuk meg a teljes dimenziót.
Amire emlékezni akarok, az a formád -
létezésed teljes síkja, amit rávetítesz
a többi érkezőre, férfiakra és nőkre.
Arra kérném őket, hogy együtt hordozzák
magukat és a te rendkívüli léted, ahogy te viseled
a hibákat, amiktől egyszerre leszel önmagad és ember.

[Fenyvesi Orsolya fordítása]

Tavad tükrére
Csillagok szelíd fénye
Nyakéket rajzol

Sötét víztükrön
Gyöngyökben alszik a csönd
Rezzenéstelen

Halk vízcsepp-álmok
Tó-lelkedbe látok
Csodaszíneket

Te vagy a tükre
Vágyaim tengerének
Gyönyörű tündér

Ezüst fényekkel
Álmaim énekelnek
Te vagy a hangjegy

Játszd csöndem álmát
Gyöngyhangjátékát
Tó-életemnek

[Selene, 2014. április]

Eszerint így kellett volna élnem,
akár a villával felkaristolt margarin,
súlyosan, vagy mint egy elejtett
cementeszsák, hitegetni magamat egyre.

Pedig kicsivel korábban még, a felszakadó
alkony szitái alatt mennyire hálás voltam
a sáros pallón üvegtáblákkal egyensúlyozó
munkások bizonytalan lépteiért.

Ha néhány pillanatra közéjük állhattam volna,
könnyebb lenne most az indulás, talán csak ezért,
de remélem, inkább a teremtett világ
egy komolyabb tévedése miatt vagyok még mindig itt.

[Szép versek, 2013]

You are still my brother
Till the end of time
You and I we lost our way
Differences of mind
Till the end of time

Listen to me Brother
I can’t take your place
No one else can wear your face
That’s the work of grace
Till the end of time

And here is my problem:

Hey, I think you got me wrong
I am sorry for the riches that I found
I didn’t mean no harm

So tell me where you’re bound
You’re welcome in my town
But if you try to force my compass ‘round
I’m gonna stand you down

You are still my brother
Till the end of time
No one else can take your place
Difference is divine
Till the end of time

And here is my problem:

Hey, I think you got me wrong
I am sorry for the riches I took home
I know I crossed a line

But show me what you’ve found
You’re welcome in my town
But if you try to force my compass ‘round
I’m gonna stand you down

Till the end of time...

[Brother, 2014]

madarak leszünk mind,
rigók vagy varjak. mikor
a sarokba gyűlnek a fények,
egymás mögött kialszanak
a lámpák és eltűnnek az
árnyékok is, csak a szárny-
csapások maradnak, az
üreges csontok, amiken sípol
a szél, kifesti még egyszer az
éjszakát, felragyog, megijeszt,
egymáshoz bújunk, becsukom
a szemem és átölelem, akire
gondolok. ilyenkor elfelejtem, hogy
olyan gyorsan keringek a nap
körül, amit már nem szeretek,
hogy köldökömet magához
rántaná a föld, hogy köldököm
magához rántaná a földet.

csend van. csak a fejemben
dobognak apró istenek. csak
a szövetek mozdulnak, halnak
a sejtek, bennem a gondolat,
hogy téged is ugyanazok az
atomok tesznek mássá. most
csillagok robbannak, és mire
láthatnánk őket, elfelejtjük, mit is
akartuk nézni igazán. eléd futnak a
folyók, én pedig megfestenélek,
ha emlékeznék még rád. te
elhiszed, hogy a madarak
újra vonulnak majd, és ezúttal
velük repülünk mi is. de délnek
soha már.

[Műút, 2014. április 26.]

Melled két pólusa közt a kék sugár -
A kötéltáncos álma áll azon.

A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
És én már túlsokat kerestelek -
Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.

S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
Szivükben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén...

De én nem vagyok fáradt, kedvesem -
Csak a tenger jött el a küszöbömig.

[1926. március]