Mindketten szilárdan hitték
hogy hirtelen szenvedély fűzi össze őket
A bizonyosság gyönyörködtet
de a bizonytalanság még szebb.

Sosem találkoztak azelőtt,
így bizonyosan semmi nincs közöttük.
De mi van, ha az utcákon, lépcsőházakban, folyosókon -
talán már milliószor elkerülték egymást?

Megkérdezném tőlük, hát nem emlékeznek -
egy szemtől-szembe pillanatra valami forgóajtóban?
vagy egy 'bocsánat'-ra a forgatagban?
egy rövid 'téves'-re a telefonban?
de tudom a választ.
Nem, nincs ilyen emlékük.

Megigézve hallanák hogy a Véletlen játszik velük már évek óta.
Még nincs készen arra, hogy a Végzetük legyen,
egymáshoz lökte, vagy taszította őket,
megvonta útjaik, elfojtva kacajuk,
aztán oldalukhoz szökkent.

Pedig voltak jelek közben,
még ha nem is voltak elolvashatók.
Talán három éve vagy csak múlt kedden
rebbent éppen az a falevél vállról vállra?
Valamit leejtettek, és valamit felvettek.
Ki tudja, talán a labda az, mi elveszett
a gyermekkor sűrűjében?

És voltak kilincsek és csengők melyeken egyik érintés a másikat fedte el.
Bőröndök felcímkézve, egymás mellett várva.
Egy éjjel, talán ugyanaz az álom,
mi reggelre úgy elhomályosult.

Valójában minden kezdet
csak egy folytatás,
és az események könyve
a felénél mindig nyitva áll.

[Ford.: Csordás Gábor, 1993]

Amikor kimondom: Jövő,
az első szótag már a múltba vész.

Amikor kimondom: Csönd,
megsemmisítem.

Amikor kimondom: Semmi,
teremtek valamit, ami semmilyen nemlétbe nem fér.

[Ford.: Csordás Gábor, Nagyvilág, 2012. április]

Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,
a kert ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva, és az árnyaktól huzódik.
Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,
és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,
s nem az idők végén - az idő sohsem érheti végét:
hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét.

S veszélyesen, mintha az ürben egy csillag egy másikra hullna,
hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra.
Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve,
mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve.
Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk,
egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.
Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:
dupla sűrűségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.
Vagy néha dacossan ha egymás lázas kezét eleresztjük,
nem vagyunk sem egy már, sem kettő, magunkat is velevesztjük.

Óh nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek.
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer símára gombolyul minden ami zilált és dőre.
Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.
A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz.
Durva cselédei tépik álmaink kócát, a Sorsok,
mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzog.

[Nyugat, 1930. 22. szám]

Földre szakadt lyukacsos fátyol a ködtakaró.
Ablakokat, kapukat, házfalakat maszatol
távolivá, idegenné. Csak a képzeletem
játszadozik nevenincs színekkel, s szövetét
szőném újra az ősznek, sűrűn erezett,
napfényes szövetét. Abból lenne ruhám,
nagy kalapom; körülöttem kavarogna a bál;
hullana rám falevél, rózsaszirom, pihetoll,
bódító liliom. Most valahol nyugalom
van, nyár és meleg. Imbolygó lámpavilág
vész el, a szürkület átjárja a filcesedő
elmét. Meglepetést nem várok, Habakuk.
Hívjál néha, vagy írjál hosszú levelet!
Hátha szelídül e mély csendben a várakozás.

[Mozgó Világ, 2005. január]

Eljön az idő,
amikor ujjongva ünnepled érkező önmagad
saját ajtódnál, saját tükrödben,
s mindkettőtök egymásra mosolyog,

s azt mondja, ülj ide. Egyél.
Újra megszereted az idegent, aki magad voltál.
Adj bort. Adj kenyeret. Add vissza szívedet
önmagának, az idegennek, aki szeretett

egész életedben, akire fütyültél
egy másikért, aki kívülről ismer.
Vedd le a polcról a szerelmes leveleket,

a fényképeket, a csüggedt cédulákat,
hámozd ki önnön képed a tükörből.
Ülj le. Gyönyörködj életedben.

[Fordította Devecseri Gábor. Forrás: http://lelkigyakorlatok.tumblr.com]

Egynemű vagyok a széllel,
folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó
facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szétívódott –
de a röpte nem maradt meg
és el se veszett.
Többet nem is tudok magamról
és mire tudnék,
már több leszek annál,
hogysem tudhatnék bármit is.
Még nem vagyok egész
és mire az lehetnék,
már több leszek annál,
hogysem magamban lehessek egész.
Még nem is élek,
nem is fogok élni:
életnél teljesebb
leszek a holtom után.

                                       Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.

[Weöres Sándor válogatott versei]

S a rózsák ott kinn, az esőn.
Ne vágd le, kértem.
Nem maradnak meg, mondta.
De amikor olyan szépek
ott ahol vannak.

Ugyan, mind szépek voltunk egyszer,
mondta,
s levágta s ideadta őket
a kezembe.

[Ford.: Gergely Ágnes]

Hidd hát, hogy szabad vagy!
Nesze, itt az illúziód, ragaszd a falra!
Ha neked jó az ilyen szabadság,
amibe beledöglök.

Ha neked jó. - Persze, véd a telefon
meg az udvariasság meg a diszkréció meg minden.
Senki sem tudja, hogy rohadt gyarmat vagyok,
mert neked illúzió kell,
mert neked eleged van a felelősségből
meg a kötelességből
meg az „egész nap azt kell tenni, amit más akar”-ból.
Hát csináld azt, amit akarsz!
Amire éppen kedved szottyan.
Ne törődj vele,
hogy beledöglök.

Az istenit! Ha ennyit se lehet,
hát otthagysz,
és abba beledöglök.

Világos, hogy otthagytam a pasast
és most beledöglök.

Csak egy történet volt,
mi félbeszakadt,
csak egy sor közben fél-
betört dallam.
Élünk azóta
más sztorikat,
senki se mond-
ta, hogy baj van.

Csak félig, csak félig,
csak félig, csak fél,
mitől fél jobban az ember?
A torzó, a kész,
a rész, az egész,
mindkettő veszélyes fegyver.

Csak ne jutna néha
eszünkbe meg,
hogy is szólt vol-
na a vége,
vidám lett volna,
vagy szomorú,
ha nem hagytuk
volna félbe?

A torzó, a kész,
a rész, az egész,
mitől fél jobban az ember?
Végigcsinálni,
abbahagyni,
mindkettő veszélyes fegyver.

Azóta nincsen
elég jó dal,
unalmas min-
den történet,
hallani véljünk
mindegyikben,
keressük a
töredéket.

Végigcsinálni,
abbahagyni
egyformán retteg az ember,
minden, mi egyszer
elkezdődött,
veszélyes, halálos fegyver.

[Koncentrikus korok, 2012]

ismerem magamat tudom mit beszélek
ha köszönöm százszor mit ezerszer bántam
hogy csak félbe-szerbe teljesül az élet
és te megmaradtál álmom birtokában

azt hogy bántottalak volna tudhatom jól
hiszen erős vagyok alakító kezű
az emberben annyi beste árnyék tombol
néha még nem ütni sem olyan egyszerű

volt-e? nem is volt hely más életnek bennem
mellettem is alig míg tartott küzdelmem
a parancs az volt hogy önmagam kell lennem
no hát: magam vagyok minden értelemben