Földre szakadt lyukacsos fátyol a ködtakaró.
Ablakokat, kapukat, házfalakat maszatol
távolivá, idegenné. Csak a képzeletem
játszadozik nevenincs színekkel, s szövetét
szőném újra az ősznek, sűrűn erezett,
napfényes szövetét. Abból lenne ruhám,
nagy kalapom; körülöttem kavarogna a bál;
hullana rám falevél, rózsaszirom, pihetoll,
bódító liliom. Most valahol nyugalom
van, nyár és meleg. Imbolygó lámpavilág
vész el, a szürkület átjárja a filcesedő
elmét. Meglepetést nem várok, Habakuk.
Hívjál néha, vagy írjál hosszú levelet!
Hátha szelídül e mély csendben a várakozás.

[Mozgó Világ, 2005. január]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.