Mindketten szilárdan hitték
hogy hirtelen szenvedély fűzi össze őket
A bizonyosság gyönyörködtet
de a bizonytalanság még szebb.

Sosem találkoztak azelőtt,
így bizonyosan semmi nincs közöttük.
De mi van, ha az utcákon, lépcsőházakban, folyosókon -
talán már milliószor elkerülték egymást?

Megkérdezném tőlük, hát nem emlékeznek -
egy szemtől-szembe pillanatra valami forgóajtóban?
vagy egy 'bocsánat'-ra a forgatagban?
egy rövid 'téves'-re a telefonban?
de tudom a választ.
Nem, nincs ilyen emlékük.

Megigézve hallanák hogy a Véletlen játszik velük már évek óta.
Még nincs készen arra, hogy a Végzetük legyen,
egymáshoz lökte, vagy taszította őket,
megvonta útjaik, elfojtva kacajuk,
aztán oldalukhoz szökkent.

Pedig voltak jelek közben,
még ha nem is voltak elolvashatók.
Talán három éve vagy csak múlt kedden
rebbent éppen az a falevél vállról vállra?
Valamit leejtettek, és valamit felvettek.
Ki tudja, talán a labda az, mi elveszett
a gyermekkor sűrűjében?

És voltak kilincsek és csengők melyeken egyik érintés a másikat fedte el.
Bőröndök felcímkézve, egymás mellett várva.
Egy éjjel, talán ugyanaz az álom,
mi reggelre úgy elhomályosult.

Valójában minden kezdet
csak egy folytatás,
és az események könyve
a felénél mindig nyitva áll.

[Ford.: Csordás Gábor, 1993]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.