Megfogni, összerakni: pillanat
műve a szerkezet. Fölemelkedik,
lebeg a gubanc fölött. Simítani,
igazítani! Megkönnyebbülni,
hogy íme! S hogy mégsem. Hogy
nincs vége, azért sem! Csak
ki kell, ki kellett várni. El kellett
kapni a szárnyát. A szárnya alatti
levegőt. Az érzést, hogy a
markodban van. S aztán már
nem is gondolni rá, csak
eltűnni benne. Belefeledkezni a
mozdulataiba. A végtelen
szöszmötölésbe, az érzékek
közötti résbe. Életbe. Kozmoszba.
Semmibe. Beleveszni a
bizonytalanba, az egyetlen
kapaszkodóba. A hökkenetbe,
hogy eljön, lám, eljöhet.
A hintába, ahogy egyik szó
hirtelen meglöki a másikat,
s játszik megint a világ.
Az utolsó porszem önfeledt
lebegésével jutni el az
átjárható falig.

[Valahol, valami, 2003]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.