Isten veled, kit látok majd holnap is,
jövőre és ötven évesen, mégis Isten veled.
Ezt a lépést nem tesszük meg sosem.
Ha meghalnál, vagy Kínába költöznél,
agyamba véshetném alakodat.
Kényszerítenél, hogy egészként lássalak,
mint az elveszett dolgokat.
Szemléljük egymást naponta, aprólékosan,
míg az elválás új, teljes embert mutat.

Egyszer kérdezted, és nem tudtam válaszolni,
el tudjuk-e hagyni a mindennapi trükköket,
a név és az arc hitelesített árulását,
a valódi identitásunk? Ha még érdekel,
most megkockáztathatok egy választ.
Az emberi faj kicsi és magányos,
és ezen a köves bolygón, amit művelünk,
sosem leszünk urai az elhagyatottságnak.
A legtöbb, amit egymásért tehetünk,
hogy hagyjuk, ügyetlenségünk és balszerencsénk
érveljen egy nyers, váratlan kegyelem mellett.
Lehetnénk őszinték is. Azt mondanám,
a legszerencsésebbek, akik tudják, hogy nem különlegesek,
de csak a művészet vagy a mindennapok változása
irgalmazhat ezzel az igazsággal. És még a művészet is
csak sejteti, mi nyugtalanított egy Melville-t,
mi csitíthat egy mahleri őrjöngést, te és én
még mindig más ablakokból tekintgetünk minden reggel
a térre, ugyanabban a fehér nappali fényben.

És amikor néhanapján egymás szobájába
lépünk, elnehezülve, magabiztosan,
a küszöbhöz érve csak lézengünk kínosan,
és a látogatást mindig megbánjuk utólag.
A legdurvább tény talán, hogy csak a szeretők -
és olykor ketten a szeretők kegyelmével -
felejtik a szórványos betörések otrombaságát,
és hagyják egymást szabadon jönni-menni.
Többségünk túl hamar zárkózik éléskamrákba,
telefirkált könyvekbe, elszáradt muskátliba,
az olcsó horoszkópokba, soha el nem küldött levelekbe.
Az ajtó kinyílik talán, de a szoba megváltozott:
nem az a szoba, ahonnan szemlélődünk éjjel-nappal.

Későn virágzó bölcsességet kíván a felismerés,
hogy akiket csalhatatlannak ismertünk,
épp olyan tragikomikus csetlő-botlók, mint mi magunk.
A tudás óvatosságot nemz. Lábujjhegyen járunk,
többet követelve, mint amennyit viszonozni tudnánk.
Végül kétélű felfedezés kerít minket kézre;
az emberi cselekedettől válunk majd valóra,
és akkor talán megismerhetjük egymást.

Hadd menjünk vissza a tökéletlenség iskolájába.
Nem kergetjük tovább Platón szellemét,
az egytől egyig hibátlan gyümölcsök kertjét,
meg kell tagadnunk a végső, tiszta eget,
és sétálnunk egyet másféle időkben.
A legsavanyúbb alma fintora,
hogy intenzív a tökéletlenség szaga.
Lehet, hogy nem kéne zsebeinkből az utolsó
morzsát, makacs pihét is kiforgatnunk,
de minden, amit elmondhatunk magunkról,
abban benne rejlik az elszigeteltség kudarca -
ha nem is a miénk, mindenesetre valakié.

Úgyhogy búcsút mondani jöttem,
ez az én kis szertartásom,
ez a hátrálás, egy utolsó pillantásért.
Talán azt mondod majd, nem kell nekünk ceremónia,
mert ismerjük egymást, hasadás és hasadék,
mint két szabálytalan kő, ami összeillik.
Mégis a búcsú ez, mert centiméterenként élünk,
és csak elvétve pillantjuk meg a teljes dimenziót.
Amire emlékezni akarok, az a formád -
létezésed teljes síkja, amit rávetítesz
a többi érkezőre, férfiakra és nőkre.
Arra kérném őket, hogy együtt hordozzák
magukat és a te rendkívüli léted, ahogy te viseled
a hibákat, amiktől egyszerre leszel önmagad és ember.

[Fenyvesi Orsolya fordítása]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.