Mindennek ára van,
vagy ára lesz.
Oda kell adni,
ami van,
hogy megkaphassuk,
ami lesz.

Oda kell adni asztalunk,
oda kell adni ceruzánk,
és tudni, hogy asztaltalan
s ceruzátlan lét vár reánk.

Odaadni a takarónk,
és langyosra fűtött szobánk,
és tudni, hogy takaratlan
és párnátlan lét vár reánk.

Az is lehet, hogy az a mínusz,
a földöntuli, pluszt megér,
és minden láznál égetőbb
a csillagok termelte dér.

Papírkosárba vethetők
a szerzett tapasztalatok,
és átképzőssé változom,
ha itt hagyom, mi itt vagyok.

Mi vagyok itt egyáltalán?
és megérem-e a papírt,
amire egykor jobb kezem
még zsinórírás nélkül írt,

csak jobbra dőlve egyszerűn
mint a szélfútta fák,
ahogy diktált a tél, az ősz
vagy amit a május fujdogált,

lehet, hogy máris ott vagyok,
a határtalanban kerengő,
hol színtelenbe torkollik a szín,
és milliárd év egy esztendő.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.