Jónás Tamás: Elmélkedés az örökkévalóságról
2012.11.10. 19:15
Tehát a tér nem örök.
Az anyag, az idõ se már.
Isten nincs. De hát valami
csak van, ami
mégis, mindenek fölött
(vagy alatt),
minden pusztulás után is:
van,
marad.
Talán az, hogy
- hívjuk így - valami
- engedjük meg - bármikor:
lehet?
De hát mért van, hogy én minden reggel
mégis ugyanarra ébredek?
Mire készülõdnek a szabályok?
Az elmaradt dolgok minek az áldozatai?
(E. miért nem szeretett belém?
Vagy mért nem mert szerelmet vallani?)
Van-e valami, ami tereli a vant?
S ugyanúgy van-e? Vagy jobban is talán?
S van-e benne hely, amelyben
a van nyomot hagyhat maga után?
S van-e valami nyelv, ami
örök, örökölhetõ,
amibõl a gondolat, ahogy bekerült,
ugyanúgy jöhet elõ?
S ha van valami, ami örökre van,
s van vele üzenni mit,
van-e közönség, aki kívánja, megérti
mondataink finomságait?
*
Maradjunk E-nél:
mert nem volt meg, megmaradt.
Lehet, hogyha van, ami örökre van,
csak úgy, hogy a nemlétben ragadt?
Hát ilyen ócska, kifordított játszma
lenne a világnak a rendje:
ami örökre szól, az idok végére várna,
s ami pusztulni akar, lenni igyekezne?
Ami szép és jó,
kívánatos testnek és léleknek,
szörny mind, pokolra való,
s akik szeretnek, bûnösök, tévednek?
S aki maga ellen van, pusztulásra, itt,
mért pompázik, ha virág,
mért örül-szenved, hogyha imád,
s ha szép, mért csábít, mutogatja bájait?
*
S ha megéri lenni,
miért van, hogy csak kevés éri meg
megérteni,
s még kevesebb meglátni, megérinteni,
amiért lenni lett?
Amiért
test, lélek
vesztének
ára semmiség,
olyan kívánatos vajon mi lehet?
Az anyag, az idõ se már.
Isten nincs. De hát valami
csak van, ami
mégis, mindenek fölött
(vagy alatt),
minden pusztulás után is:
van,
marad.
Talán az, hogy
- hívjuk így - valami
- engedjük meg - bármikor:
lehet?
De hát mért van, hogy én minden reggel
mégis ugyanarra ébredek?
Mire készülõdnek a szabályok?
Az elmaradt dolgok minek az áldozatai?
(E. miért nem szeretett belém?
Vagy mért nem mert szerelmet vallani?)
Van-e valami, ami tereli a vant?
S ugyanúgy van-e? Vagy jobban is talán?
S van-e benne hely, amelyben
a van nyomot hagyhat maga után?
S van-e valami nyelv, ami
örök, örökölhetõ,
amibõl a gondolat, ahogy bekerült,
ugyanúgy jöhet elõ?
S ha van valami, ami örökre van,
s van vele üzenni mit,
van-e közönség, aki kívánja, megérti
mondataink finomságait?
*
Maradjunk E-nél:
mert nem volt meg, megmaradt.
Lehet, hogyha van, ami örökre van,
csak úgy, hogy a nemlétben ragadt?
Hát ilyen ócska, kifordított játszma
lenne a világnak a rendje:
ami örökre szól, az idok végére várna,
s ami pusztulni akar, lenni igyekezne?
Ami szép és jó,
kívánatos testnek és léleknek,
szörny mind, pokolra való,
s akik szeretnek, bûnösök, tévednek?
S aki maga ellen van, pusztulásra, itt,
mért pompázik, ha virág,
mért örül-szenved, hogyha imád,
s ha szép, mért csábít, mutogatja bájait?
*
S ha megéri lenni,
miért van, hogy csak kevés éri meg
megérteni,
s még kevesebb meglátni, megérinteni,
amiért lenni lett?
Amiért
test, lélek
vesztének
ára semmiség,
olyan kívánatos vajon mi lehet?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://selenidea.blog.hu/api/trackback/id/tr475967272
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.