Mint százkezû szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.

Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tõle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.

Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.

Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megõrzöl, ahogy a napfényt õrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.

[Fény, fény, fény 1925]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.