Vajdics Anikó: Valahol egy réten
2014.02.11. 10:00
"A jóról és a rosszról alkotott fogalmakon
túl van egy rét – ott találkozunk." (Rumi)
És látod ez is, ahogy
az álmaid alól kidõlõ gerendák,
mint könyörtelen, éles szablyák,
a legszebb képet összekaszabolják.
Ha lefelé indulsz el a saját magad
alkotta szövegben, mondják, mintha
hallanád, soha nem jutsz el a szavak
tiszta eredetéig, és mire a történet
közepére érsz, már derékig gázolsz
a félelemben, hogy amit keresel,
örökre elveszett. Hiába helyezed el
utólag több helyen is a hallgatás
zsilipjét, kicsúsznak belõled a szavak,
sodornak magukkal mindent, ami a
kezdetekkor oly biztosnak ígérkezett,
és te csak tátogsz: ennyi maradt, látod,
a szép mesébõl, néhány partra vetett,
néma gondolat. Nem ád már nekik
otthont az ég. Úgy teszel, mintha
nem bánnád. Hiszen te mindig is
a földre vágytál. Szívni magadba
a valóság józan levegõjét. Érezni
a vétkeid és a lépteid valódi súlyát.
Magadat tartani oda árnyékul a
fénynek. Tömni a hétköznapjaid
szájába két kézzel a sarat. Feledni
és emlékezni. Hinni, el nem múló,
reménytelen meggyõzõdéssel a
Rétben, ami a jóról és a rosszról
alkotott fogalmakon túl rád vár.
Ott találkozni igazi önmagaddal.
[Újnautilus, 2013. október]
túl van egy rét – ott találkozunk." (Rumi)
És látod ez is, ahogy
az álmaid alól kidõlõ gerendák,
mint könyörtelen, éles szablyák,
a legszebb képet összekaszabolják.
Ha lefelé indulsz el a saját magad
alkotta szövegben, mondják, mintha
hallanád, soha nem jutsz el a szavak
tiszta eredetéig, és mire a történet
közepére érsz, már derékig gázolsz
a félelemben, hogy amit keresel,
örökre elveszett. Hiába helyezed el
utólag több helyen is a hallgatás
zsilipjét, kicsúsznak belõled a szavak,
sodornak magukkal mindent, ami a
kezdetekkor oly biztosnak ígérkezett,
és te csak tátogsz: ennyi maradt, látod,
a szép mesébõl, néhány partra vetett,
néma gondolat. Nem ád már nekik
otthont az ég. Úgy teszel, mintha
nem bánnád. Hiszen te mindig is
a földre vágytál. Szívni magadba
a valóság józan levegõjét. Érezni
a vétkeid és a lépteid valódi súlyát.
Magadat tartani oda árnyékul a
fénynek. Tömni a hétköznapjaid
szájába két kézzel a sarat. Feledni
és emlékezni. Hinni, el nem múló,
reménytelen meggyõzõdéssel a
Rétben, ami a jóról és a rosszról
alkotott fogalmakon túl rád vár.
Ott találkozni igazi önmagaddal.
[Újnautilus, 2013. október]
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://selenidea.blog.hu/api/trackback/id/tr895967044
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.