Gellén-Miklós Gábor: Üres dióhéj
2012.07.16. 16:33
1.
Ahogy az egyszerû, jelentéktelen
dolgok hirtelen fontossá válnak.
Egy elsuhanó felhõ banalitása,
egyre súlyosabb.
És a hétköznapok apró ünnepei:
egy csésze gõzölgõ tea, hozzá lágy méz.
Vagy csak a gondolat, ahogy mindezt
elképzeled. A színét, aromáját, melegét.
2.
Mindig is szobrokat akartam készíteni.
Mozdulatlan, állandó figurákat, akik
nem cserélgetik arcukon a mosolyt, sírást,
megdöbbenést, haragot. Akik nincsenek
kiszolgáltatva az idõ hullámainak, nem írják
át õket az évek szüntelen apályai, dagályai.
Akiknek az idegenségét elég csak egyszer
megtanulni. Nem kell naponta.
3.
Két test, ha összeölelkezik,
átveszi egymás finom lüktetését, amelyet
csak közvetlen közelrõl lehet érzékelni.
A hús, ahogy az életért küzd: levegõt vesz,
verejtékezik, anyagokat termel és pusztít el,
mindegy, milyen áldozatok árán.
Közben pedig nap süt rá, árnyék takarja,
véletlenszerû arányban.
4.
A házhoz kert is tartozott, de ezt csak
késõbb vettük észre, amikor már minden
megtörtént, jóvátehetetlenül. A szavak
elvesztették jelentésüket: üres dióhéj
lett mind. Nevüktõl megfosztva, meztelenül
bujkáltak elõlünk a tárgyak, ahogy mi is
egymás elõl. Hirtelen megöregedtünk.
Pedig csak a kert fáira kellett volna figyelnünk,
meghallani beszédes hallgatásukat.
5.
Egy különös arc évekig megmarad
a memóriában. Pedig nincs is rá szükséged.
Nem tudod beilleszteni a napi rutin-
tevékenységek sorába. De néha mégis eszedbe jut.
Mintha üzenetet kaptál volna valahonnan
egy számodra ismeretlen nyelven. Próbálod megfejteni.
Van egy-egy ritka pillanat, mikor úgy érzed,
kezdesz megérteni belõle néhány foszlányt.
Ilyenkor megijedsz. Gyorsan más után nézel:
lemész bevásárolni, vagy megjavítod a vízcsapot.
6.
A robogó vonat ablakából a táj
oly valószínûtlen. Ipari csarnokok,
elhagyott gépállomások nyomasztó
szürkesége. A lakóházak
egyetlen hosszú folttá állnak össze,
elmaszatolt kép, amelyen csak sejteni lehet
a körvonalakat. Nem látni a határt, ahol
elválnak egymástól a részletek.
Egy végtelen utazásban egyesülnek a világ dolgai,
cél nélkül, soha meg nem érkezve.
Ahogy az egyszerû, jelentéktelen
dolgok hirtelen fontossá válnak.
Egy elsuhanó felhõ banalitása,
egyre súlyosabb.
És a hétköznapok apró ünnepei:
egy csésze gõzölgõ tea, hozzá lágy méz.
Vagy csak a gondolat, ahogy mindezt
elképzeled. A színét, aromáját, melegét.
2.
Mindig is szobrokat akartam készíteni.
Mozdulatlan, állandó figurákat, akik
nem cserélgetik arcukon a mosolyt, sírást,
megdöbbenést, haragot. Akik nincsenek
kiszolgáltatva az idõ hullámainak, nem írják
át õket az évek szüntelen apályai, dagályai.
Akiknek az idegenségét elég csak egyszer
megtanulni. Nem kell naponta.
3.
Két test, ha összeölelkezik,
átveszi egymás finom lüktetését, amelyet
csak közvetlen közelrõl lehet érzékelni.
A hús, ahogy az életért küzd: levegõt vesz,
verejtékezik, anyagokat termel és pusztít el,
mindegy, milyen áldozatok árán.
Közben pedig nap süt rá, árnyék takarja,
véletlenszerû arányban.
4.
A házhoz kert is tartozott, de ezt csak
késõbb vettük észre, amikor már minden
megtörtént, jóvátehetetlenül. A szavak
elvesztették jelentésüket: üres dióhéj
lett mind. Nevüktõl megfosztva, meztelenül
bujkáltak elõlünk a tárgyak, ahogy mi is
egymás elõl. Hirtelen megöregedtünk.
Pedig csak a kert fáira kellett volna figyelnünk,
meghallani beszédes hallgatásukat.
5.
Egy különös arc évekig megmarad
a memóriában. Pedig nincs is rá szükséged.
Nem tudod beilleszteni a napi rutin-
tevékenységek sorába. De néha mégis eszedbe jut.
Mintha üzenetet kaptál volna valahonnan
egy számodra ismeretlen nyelven. Próbálod megfejteni.
Van egy-egy ritka pillanat, mikor úgy érzed,
kezdesz megérteni belõle néhány foszlányt.
Ilyenkor megijedsz. Gyorsan más után nézel:
lemész bevásárolni, vagy megjavítod a vízcsapot.
6.
A robogó vonat ablakából a táj
oly valószínûtlen. Ipari csarnokok,
elhagyott gépállomások nyomasztó
szürkesége. A lakóházak
egyetlen hosszú folttá állnak össze,
elmaszatolt kép, amelyen csak sejteni lehet
a körvonalakat. Nem látni a határt, ahol
elválnak egymástól a részletek.
Egy végtelen utazásban egyesülnek a világ dolgai,
cél nélkül, soha meg nem érkezve.
[Alföld, 2004. 1. sz.]
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://selenidea.blog.hu/api/trackback/id/tr475967327
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.