A szívre mért ütéstõl kõvé váltam.
Kõ lett a körmöm, hajam és szemgolyóm,
a fán a veréb, a kert, a kerítés.

A túlzó napból minden fény kiáradt.
S mert délidõ volt, a harangok rajongtak.
A kettõs tudat bánkódott és örült.

Mint lábnyomok vezettek a szavak,
itt már jártam, ez a szerelmi sivatag,
a mindent magába fogadó sötét.

De hátra mégis rengeteg idõ van.
Hogy viselek el majd annyi hosszú órát?
Ha így nézem: élek, ha úgy: halott vagyok.

[A letakart óra, 2001]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.