A reggel a legnehezebb.
A rigó még álmodik.
Az almák alusznak a sifonok tetején.
A néni már felkelt, két ujja közé
csippentve felvesz ezt-azt, leteszi a
bútorok szélére, figyelmezteti a megbillenő
tárgyakat, motyogva megfenyegeti a vidáman
koccanó fedőt, a megzörrenő gyűrt tasakokat,
érzékei már csak ebben a késői,
korai csendben működnek, rövid szép
álom után, mikor egy órácskát ámolyogva
ugyanarra gondol naponta, a kislánykorára,
még otthon, a dohányvirágos udvaron, régi
cicák közt. Érzi a violát, rezedát, a hajdanit
s a gőzölgő kifutó tejet, a hiábavaló
hideget így tavasz végén, egy szál
magára kapott legyengülésben, miközben
itt minden még ugyanaz: a ház, az udvar,
a bokrok, kredencek, csipkék, a könnyű
emlékek, csontok, csendek.
A reggel a legnehezebb.

[Kőfalon kőszó, 1994]




Nicolaes Maes festménye