Hajnal Anna: A lélek

2008.12.31. 14:05

I.

Ő alszik, mint a nagy kövek
melyeken vándorol a víz.
A hullám rajta átbukik,
s az ébredés hiába hív...
eltűri mozdulatlanul
hogy napra éj jön, éjre nap,
őbenne csak a csend lakik
s nem éri el a pillanat.

Páncélja álom s titkos fény,
s minden hullámtól fényesebb,
csak simább lesz az égi kő
és fénytörőbb, tökéletesb,
idő és fény csak elsuhan,
és jönnek, tűnnek emberek,
míg egyszer kristályszárnyat bont,
felszikrázik és ellebeg.

II.

Alszik a megérinthetetlen,
s százszemű páncélja, az ész
kíváncsin és furcsállva nézi,
lankadó kezem hogy becéz
téged, akit titkos varázslat
győztessé tett s a pillanat
sokszorozódva csillan vissza
hunyódó pilláid alatt.

Alszik a megérinthetetlen,
s százszsemű szolgája, az ész
kinéz a sokútú világra,
s minden veszéllyel szembenéz.
Kard ellen karddal, fegyverekkel,
varázsra varázzsal felel,
percre sem fárad, el nem kábul,
s még békéje is csupa csel.

Alszik a megérinthetetlen,
s ami itt történt mivelünk,
hogy gyengeség volt-e, vagy kényszer
amit e földön mívelünk?
míg odabent alszik a lélek,
álmodik, itt lenn kitelel,
míg kardként száll ki hüvelyéből
s az álmaiért megfelel.

[Csak ennyi? Összegyűjtött versek, 1971]

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szerző: Tóth Edit_Selene

6 komment

Címkék: vers

A bejegyzés trackback címe:

https://selenidea.blog.hu/api/trackback/id/tr655968316

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.