Eszembe jutott az az éjszakai álom. Édesanyámmal álmodtam. Fájó kétségbeesés gyötört, mert álmomban Anyák napja volt, és én elfelejtkeztem róla. Egyszerűen, elfelejtettem e jeles napot. Emlékszem az álomban átélt lelkiismeret-furdalásra. Tisztán emlékszem, milyen jó volt felébredni, pedig én tudom, hogy az én szívemben örökké Anyák napja van. Nem csak ezen az egyetlen napon, amikor szerte virággal szaladgáló emberek sietnek az Édesanyjukhoz, hogy megköszönjék nekik... az Életet..
És pont ma, egészen véletlenül (?) megtaláltam egy régi blogomból megőrzött írásomat, amely az Édesanyámról szól.

Átadtam a virágcsokrot...a kis kártyával, amelyre tegnap este írtam az imát. Elolvasta Édesanyám és láttam, amint könnyek készülődnek a szemében. Meghatódtunk mindketten. Nem találtunk szavakat, mit mondhatnánk, csak ültünk csöndben, egymással szemben. Többször kellene átölelni... többször kellene csak úgy, virágcsokorral meglepni és megköszönni neki mindent, amit értem tett és tesz... a szenvedéseit... a sok segítséget és támaszt, amelyet kapok Tőle nap mint nap. Úgy érzem, nem elég bennem a Szeretet, mint mit érdemelne az én Édesanyám.