folyton forrong
a megmagyarázhatatlan
elfogadhatatlan
valami földöntúli
s hogy mindezt
vétek lenne
szavak börtönébe zárni
mégis megteszem
mert azt mondtad
büszke vagy rám
- de zokogtam szavaidon -
segítenél
bár tudnál
ledobnám érted
kínzó álarcom
önmagam előtt is
miféle íratlan
szabály
ami sorsom
béklyóiba vonja
azt suttogja
nem lehet?
fogság a lét
minden nap
félig összerakott
mozaik vagyok
az ajtó mögött
a menedék helyén
kósza álmoktól terhes
üresen síró lét
szemedbe nézek mégis
óh remény-reggel
új színekkel
ébreszted lelkem
csak a reggelek
legyenek akkor is
ha a magány szétfeszít
küzdeni
míg a holnap hite
bennem él

[Selene, 2007]