Váci Mihály: Pacsirta
2008.03.28. 22:08
Tetszik lentről a vergődő, merész,
örökké hajszolt felemelkedés;
a mindig magasabb, az örökös,
az egyre feljebb feszített körök,
a fel! csak fel! az elkápráztató,
szívet robbantó vad kapaszkodó.
Tetszik a fojtogató szívverés.
Ki tudja: e meredek mily nehéz!
Mit kell legyűrni, milyen terheket,
mily súlyos a szív a világ felett,
mikor lehúzza minden oda, hol
igazán boldog volt valamikor.
Körözni csak fenn, mindig afelett,
amit bevallatlanul szeret,
és távolodni mindattól, ami
szárnyra bocsátotta: - a hajdani
mezők, a föld meleg lehelete,
az ismerős táj áldó tenyere;
a fészek lenn a porban, fű között
már rég nem látszik, de csak afölött
száll, csak az a föld pólusa neki,
- szívét bénítják hű mágnesei.
De lentről egyre űzik hangosan;
Csak feljebb szállhat, - mérik pontosan!
Madárnak addig tartják csak, amíg
Az égre írja haldoklásait.
Addig pacsirta csak a nyomorult,
amíg sikolt, vergődik, s lángragyúlt
röpte veszélyes szép csóváival
önhullásán nyer újult diadalt,
amíg könyörgése spiráljain
parittyaként csavarja fel a kín,
s mi átszegezi: a lelkesedés
dárdája magasra tartja szívét,
oda, ahol, ha szól, kiált, dalol,
a szív vére a torkon át kiforr.
És ő csak száll, lobogva egyre fel.
Már nem hallani - sír vagy énekel?
Már nem is látni - hol van, merre tart?
Csak magasabbról hallani a dalt.
A láthatárra, égre száll, s tovább;
- csillagok közt zengi a föld dalát.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://selenidea.blog.hu/api/trackback/id/tr55969899
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.