Végigcsorog a fény a kék ruhán,
s éppen olyan az áttetszõ anyag,
ahogy mögötte itt-ott fölszakad
a mélység, mint egy múló délután,

amelyen érzik még a reggeli
ablaknyitás: fény, illat, csend, remény,
s egy vitorlás a tenger tenyerén,
amíg az éjszaka majd elnyeli,

és jól tudom, hogy egy irányba néz
mind, aki él, s hogy mindig naprakész,
vagyis örök, hiszen a pillanat

végleg kinyílt, és többé nem lehet
mozdítani, s hiába rettegek,
mert nincs erõm, hogy megfordítsalak.

[Bárka 2013/6.]

[A verset ihlette: Salvador Dalí: Lány az ablaknál, 1925.]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.