Nem tudom, volt-e pillanat,
mikor mosolyod harcra készen
betájolta az arcomat,
mielõtt még a tájba léptem.

Nem tudom, sok volt vagy kevés,
mikor határaidon állva,
szétfolyó létem tengerén
körvonalaid körém zártad.

Szavak útszéli jelmeze
vállamra vetve felparázslott,
mondatok csillagrendszere
fogaim alatt egyre vásott.

Nem tudtam vinni sorsodat,
nem nõtt ki új remény szemembõl,
az átitatott gyolcsokat
letépni felsebzett kezedrõl.

Feltörhetetlen lett, kemény
az éj szemedben, mint a gyémánt,
térképem zsiliprendszerén
elzáródtak a szavak némán.

Olyanná lettél, mint az érem,
melyhez feldobott sorsom mérem.

[Álom a nyomokban, 1994]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.