Úgy érzem magamat, mintha
eltévedtem volna a hazafelé vezetõ
úton és megkérnék egy arra járót,
hogy mutassa meg az utat,
akkor az megfogná a karomat,
és elvezetne egy házhoz, de amint
belépnék a küszöbön és egyedül
maradnék, megtorpannék és kihátrálnék;
állnék az idegen ház elõtt elveszetten;
évek múlnának el, amíg újra
arra járna valaki, megkérném megint,
hogy segítsen haza; mennénk
egy hosszú szakaszon együtt,
és vigasztalnám közben magamat:
mi bizonyítja, napnál fényesebben,
mint ez a fáradságos út, hirtelen
támadt nyugalmam és kísérõm
komolysága, hogy az otthontalanság
az otthonom? Ám amikor egyedül
maradnék és belépnék a kapun,
kihátrálnék mégis, mint legelõször,
és várnék, míg valaki arra jár;
de valahányszor bevezetnének
egy udvarra és elköszönnének
tõlem, hallanám a jegenyefák világon
túli sóhajtozását és söprögetését
az idegen helyen. Mivel a másik
személye itt az otthonunk.

[Üdvözlégy utazás!, 2004]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.