Lászlóffy Aladár: Végtelen
2009.04.18. 21:26
Elfogynak rendre éneim, lehet, hogy ez
lesz a vége;
persze, ha egyszerre jövünk, ennyien,
persze, ha nem egymás után, beosztva;
de hát úgy nem alkottunk volna népet,
emberiséget,
de hát úgy nem kellett volna megszólalni
mindenik nyelven;
pedig a mindenik nyelven elmondott
minden az igazi,
pedig a mindenik nyelven megbeszélt
világ a teljes;
különben két legragyogóbb reményem
kizárja egymást,
két legkedvesebb emlékem szégyelli egymást,
két legerősebb elhatározásom
tagadja egymást.
Nem én kell majd győzzek
s nem a másik.
Ülök a föld partján,
ő velem ül.
Érzem a kitartást
testtelenül.
[ ...hogy kitudódjék a világ, 1980]
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://selenidea.blog.hu/api/trackback/id/tr615967999
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ilona 2009.04.18. 22:06:52
Hihetetlen csodaszép!...nem is tudom, mi hatott rám jobban, a kép vagy a vers?...már az első sora szíven talált, mintha rólam írták volna, mert valóban ezt érzem mostanában:
"Elfogynak rendre éneim, lehet, hogy ez
lesz a vége."
Selene 2009.04.19. 10:13:06
Ilona, rám is hasonló hatással bírt ez a vers, talán az eddigi Lászlóffy-versek közül leginkább...