Járok-kelek a szobában, feltérdelek a székre az íróasztal elé, könyvbe lapozok, rágyújtok, iszom egy kortyot, szavakat keresek...
A nagy rózsaszín peónia mozdulatlanul áll a vázában.
Veszem a kabátom, elmegyek hazulról, futok a dolgom után, az után, amiről azt hiszem, hogy az én dolgom, hazaérek...
A peónia ugyanott áll, felém fordulva, rámnéz nagy sziromfejével.
Szakadatlanul rámnéz. Nem un meg. Egészen kitárulva, olyan, mint egy tágranyílt szem, mint egy hangszóró, mint a Notre-Dame óriás rozettája.
Hogy fejezzem ki magam?
A peónia nem akarja magát kifejezni. Azonos önmagával, minden további nélkül. Attól olyan gyönyörű.
Pedig csupa érzékenység. Ha elmegyek előtte, lépteim gyenge hullámzása a padlón már elég, hogy minden szirmát megborzongassa.
A növényi lét után sóvárgok? Az öntudatlanság nem-emberi vigasza után?
Nem. Csak, hogy olyan magától értetődően legyek önmagam, mint ő.
Nem virág szeretnék lenni, mint ő. Csak annyira ember, amennyire a virág virág...
A nagy rózsaszín peónia...

[Kőkörök. Összegyűjtött versek II. 1942-1976]