Bordáimon zongorázik az idő,
(kigombolt álmaim lógnak a fogason)
mellkasomba komponálja a csendet,
halkan nyöszörög bennem, nyúz a nyugalom.

A levegő könnyed szusszanásában
új dalba öltözöm; testemen átoson
egy árnyék, éber angyal edzi szárnyát,
életet présel belém... hátha megszokom.

Tudatom pengő, pőre citeráján, mint
édes must csöpög a sóhaj bús húrokon,
érdes harsonaszóval fülembe cseng,
- ma borral öblítem le kába bánatom.




Fotó: Irene Fava
www.irenefava.com