Fotó: Selene. Poroszló, 2009. 08. 10.

Kimentél a holdvilágra
ûzni gondot s bánatot,
lelkedre a hold világa
tejszínû ruhát adott.
Holdfehéren, holtfehéren
nézted a nagy templomot,
mely setéten nyúlt a téren,
nézted a vén templomot.

S gondolád: »Milyen kegyetlen!
milyen zárt és mily nyomott!
mily erõs és mily ügyetlen,
bírna bár sok ostromot.
Nyujtózik, mint súlyos állat,
hosszu nyakkal égbe néz,
mint nagy állat, mikor fáradt
s nyujtott nyakkal égbe néz.

Rég nem szállt és ránõtt szárnya -
furcsa madár, meghiszem,
s mintha döglött lelket zárna
a lehúnyt rozetta-szem.
Látod bõ kapúja mellett
körmös két nagy oszlopát?
Látod-é csúf szügye mellett
csontos-körmös oszlopát?

S addig nézted, míg elõrébb
tornya görbült eleven
s rézsút nagy keresztes csõrét
légbe fúrta hirtelen,
érctetõje tollrafoszlott
s meglebbent a barna szárny,
földrõl felszökött az oszlop
s fölrebbent a barna szárny.

Iszonyún zúgott a légben,
kõfelhõnek óriás.
Lenn a földön, törmelékben,
nyoma négyszög, semmi más.
Te kit kõporral behintett,
bámultál rá mint bolond,
mint ki új rémet tekintett,
mint egy holdruhás bolond.

[Babits Mihály: A templom! Röpül!. Levelek Írisz koszorújából, 1902-1908]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.