Bajtai András: Ráérsz még

2015.11.01. 19:30

Ráérsz még meglocsolni a virágot,raersz.jpg
enni adni a macskának,
elolvasni az újságot,
most inkább gyere ki velem az erkélyre,
ilyet még úgysem láttál,
nézd az este posztereit a falakon,
vagy a kisfiút, aki neked firkál a járdára,
a szomszédot, ahogyan felemeli majd
melléteszi a telefonkagylót,
vajon ki hívhatta, és milyen lesz,
amikor majd minket keres az Úristen,
most inkább ne törődj ezzel,
hallgasd, ahogy kicsöng az este,
nézd a sok apró villanást a betonon,
neked dobálja érméit a sötét,
és neked árusítja ki fényét a nap,
vegyél belőle nyugodtan,
tegyél félre az éjszakára is,
mert sötétebbek és hidegebbek errefelé az
éjjelek, mint megszoktuk, és ne félj, ha
lemegy a nap,
és köd kapaszkodik a villanylámpákra,
bármikor megfoghatod a kezemet,
ha akarod, és ne ijedj meg, ha ablakodon
kopogtat a telihold,
nem akar bántani,
nézd a felettünk tovaúszó
felhők
karavánját, vagy a párkányon gubbasztó
galambokat, kérlek nézz meg
mindent jól, mielőtt aludni térsz.

Oláh András: szökevények

2015.07.05. 12:30

egy ismeretlen éjszakábólszokevenyek.jpg
cipellek magammal
keserűvíz-illatod érzem
s azt hogy félsz te is...
               *
tapogatom eleven
nyomod a hóban
nyakamba fúrt arcod melegét
fogaink gyáva koccanását
s testemmel zsonglőrködő
tested árulását
                *
hittem
hogy veled
tenyerembe zárom a világot
de a mámor lassan cinikus
szavakká savanyodott
s tekintetedben fölvillant
a kivégzőosztag gyilkos sortüze
                 *
azóta itt minden fekete
te is fekete vagy
ébenfa az idő tükrében

[Egy filmszalag vége, 2002]

1.
Szobában ülsz, az életedre gondolsz.
Az életed az életedre gondol.
Gondolatod gondolatodra gondol.

Mintaszöveg és kéziratok nélkül
ül a szobában életed: az életedre
gondol, tárgytalan létedre.

Életed: magányos, néma utazás
e kövekkel teleszórt sivatagban,
lobogó vízben kő, felrobbanó.

Keresztmetszetét nem láthatja senki.

2.
Tengerparton sétálsz, a vizet olvasod.
Szemed a hullámok óralapját nézi.
Alatta a tekintet ketyeg, téged olvas.

Nem érkeztél. Partra mosott a víz,
Hogy életed olvasd, hogy sétáló lépteid ütemét
a mérhetetlen tenger-könyv mértékével mérjed.

Mindennap kimondod. Magányos, néma szó.
Tengerhez írt levél. A tenger olvassa, diktálja a léted.
Hang utazása át az időn, ütembe rendezi hangodnak ritmusát.

Te, a tenger s az életed a tengerparton sétál.

3.
Városban laksz, beszélsz a házakkal, felhőkkel, a fákkal.
Beszélsz mindennel, aminek valaha szájat, fület adtál.
Beszéded azzal beszél, amit ők hallanak és beszélnek terólad.

Utcában laksz. Tied az utca fénye, emberei,
De csak addig, míg mondod, míg engeded, hogy mondják,
Amíg csendjeidre a hallgatás pecsétje nem kerül.

Húsod és véred magányos és néma. Nem lehet szavakká.
Nem tieid. De övék az a hallgatással terhes óra,
Melyet a föld vízből s tűzből gyúrt anyaggá.

Tested az űrt mondja, mely ellentmond neked.

4.
Ágyban fekszel, a meghalásra gondolsz.
Gondolatod meghal gondolatodban.
Meghalásod a halálodra gondol.

Őstörvényűen, egy apa idegeivel gondol
meghalásod a halálodra, gondolhatatlan.
Halálodra, amelynek tárgya van.

Halálod néma és magányos utazás
az űr futóhomokján át, az űr
dallammá élesedik, dallam-kaszává.

Partitúráját nem láthatja senki.

[Ford.: Daróczi Anikó. Forrás: Lelkigyakorlatok]

lnolens.jpg

"Én nem hiszek a jelenben, itt nem. Ebben a rohanásban értelmét vesztette a jelen fogalma, talán az erdők, azok még tudhatnak valamit róla, meg néhányan Ázsiában. Itt csakis jövő van, amitől rettegünk. Mire lecsap ránk, már a következő pillanat gondolatától borzongunk. Talán ennek a félelemnek a vibrálása, maga a lüktető tudat, hogy élünk, az a jelen."

[Gerlóczy Márton. Váróterem, 2005]

gerloczy_jelen.jpg

Vasadi Péter: Ismétlés

2015.05.18. 00:40

ismetles.jpgS. Kierkegaard-nak

Elölről kéne mindent
kezdenünk. A múltat
tényleg végképp eltörölni.
Nyugalmasan, mert azt,
ami belőle szívünkbe
költözött, úgysem lehet.
Kuszán tekergő ereink
között lopakodva bújócskát
űz álarcos gonoszságainkkal,
s hol itt, hol ott, csontok
mögött szökik, fedez, megáll
egy emberhossznyi lángolás.
Érte s vele a múltat szentül,
üdvösségesen végképp eltörölni.
Hadd csillogjon a tengerlő
jövő, s mi, aranyfölületű
óriásvizén sétálgató mammutok
időtlensége résein talpalni
kezdenénk – végre – egymás felé.
Íme, ős-emberek:
se nyíl, se balta, lándzsa,
se haragos fölhördülés, hogy
te ki vagy? Egy másik? Hogyan
marad?
Az áradó lét lecsöndesít.
Megenged. Láttat. Kinyit.
Valóban:
„Kimondhatatlan jól van, ami van.”
De hogy mi van,
bizony, kimondhatatlan.
S az marad.

Hányszor kell fölmenni a lépcsőn,
hogy otthonná váljon a
tér, ahová vezet?
Hányszor végigmenni az utcán?

A villamosablak fémkeretével
újra meg újra képeslappá
metszi a tájat.
Idegen vagyok itt. Bámulom.
Nem ismerős az ég sem.
Száműzettem a sorsból, amelyet
élni akartam.

[Szép versek, 2014]

 

zarandokut.jpg

bench.jpg

A költészet olyan dolog, hogy ülsz
egy padon, nézed a fűszálakat.
Pici rezdüléseket. Túl feszült
vagy, ezért figyeled, hogy áthalad,
mászik, elrúgja magát legfelül,
felröppen a katica. De hamar
feltűnik újra. Látszik, kimerült,
de nagy nehezen mégis elszáll.
Irigyli őt a költő meg a fűszál.

A háttérben nehéz hullámokat
ver egy hajó jelentésteli teste,
üzenete, hogy a mondatokat
szavak fáradt viszonya tartja össze.
Egy ideig szerelmespárokat
a test bilincse majdnem minden este.
A távolság a hosszútávfutókat.
Nézed őket, mint eltévedt ufókat.

A költészet néha olyan torony,
ahonnan indokolatlanul elszállsz,
máskor némán dőlsz hátra a padon,
mint katica alatt a gyenge fűszál,
szeretők alatt lopott alkalom.
Előtted már bizonytalanul ott áll
a vers, szinte teljesen meztelen,
s leül melléd, persze, ha engeded.

[Forrás, 2000. december]

09.jpg

Nem lehet túltenni a fákon. Nem hiszem. Mind
Legalább olyan százéves-természetű, és
Huszonöt métert markolnak a levegőbe a partról.
Olykor eső feketíti a törzsüket; olykor a hó
Nehezül ágaikra; olykor a szél reccsenti őket,
Földre rántja nagy karjukat; olykor csöndesen állnak,
Teliholdban, a lopózó őszt fogadják. És élőbbek,
Mint a mi megszemélyesített természetünk.

Mi: változunk. De ők mintha így szólnának: Állok,
És engedek, hajlok, moccanok, ha kell,
Évszakonként-hogy. Csak elemi csapás dönt le.
Tudják, hogy szökken a nedv, hogy roppan a jég, hogy
Vált az év; rendíthetetlenek; de az a fenyőillat
Milyen gyönyörűségesen hullámzik a szélbe,
Milyen árnyaltan élnek évet és napot,
Ahogy felülemelkedést sugallnak.

Platón és Arisztotelész nekik nem létezik.
Shakespeare, Krisztus nem érdekli őket,
Se az évszázadok ilyen-olyan forrongása,
És ha a jelenkor bőséges harcaiban
Meghal egy-egy fiatalember, azzal is
Mit kezdjenek. Elődeik annyi jelenkort
Megéltek már e földön. Ember-feletti
Igazság címertanát tartják a magasba.

És viszontlátjuk bennük vágyainkat:
Az állandóságot! mely legföljebb övék
- Bár a vegetáció sorsát is ki tudja.
Csodáljuk angyal-fensőbbségüket; nem tudnak ölni,
Csalni, lealjasodni, mocskolódni, és örökké
Azt a tökéletességet hordják, melyet mi csak
Érzünk, létrehozhatatlanul. Nem bírálnak.
Nem lehet túltenni a fákon, és nincs is miért.

[Ford.: Tandori Dezső]

imahero.jpg"Yes, I’m a hero!"
(Quimby)

 

Tied lehet. Nehéz főszerep:
a hős, aki semmit
NEM TEHHET.
Mintha lehetne. Olyankor szin-
te. Olyan már: mintha…
S NEM LEHHET.

Pont arról szólnak az emberek:
szólnának (miről?) (na és: kinek?).
Egy monodráma monológját
hát ki válaszolja meg neked?

folemelkedik.jpgMegfogni, összerakni: pillanat
műve a szerkezet. Fölemelkedik,
lebeg a gubanc fölött. Simítani,
igazítani! Megkönnyebbülni,
hogy íme! S hogy mégsem. Hogy
nincs vége, azért sem! Csak
ki kell, ki kellett várni. El kellett
kapni a szárnyát. A szárnya alatti
levegőt. Az érzést, hogy a
markodban van. S aztán már
nem is gondolni rá, csak
eltűnni benne. Belefeledkezni a
mozdulataiba. A végtelen
szöszmötölésbe, az érzékek
közötti résbe. Életbe. Kozmoszba.
Semmibe. Beleveszni a
bizonytalanba, az egyetlen
kapaszkodóba. A hökkenetbe,
hogy eljön, lám, eljöhet.
A hintába, ahogy egyik szó
hirtelen meglöki a másikat,
s játszik megint a világ.
Az utolsó porszem önfeledt
lebegésével jutni el az
átjárható falig.

[Valahol, valami, 2003]